A művészetelmélet – amikor jóhiszemű és megengedő, és nem minősít kis sajnálkozással műkedvelőnek, esetleg dühösen amatőrnek vagy dilettánsnak – talán a naivok közé sorolna. És ezt el is fogadom. Mégis én jobban szeretem munkáimat az Art brut-höz tartozónak nevezni; ráadásul egyes műveim valóban brutálisak (ezekből egyelőre nem nagyon válogatok e honlapra).

Munkáim javarészt belülről ihletettek: forrásaik álmok, váratlan, szabad ötletek, képzettársítások, amelyek nélkülözik a kifundálás mozzanatát. Ettől még, persze, olykor sokat töprengek egy-egy ilyen hirtelen feltörésből vagy csókfuvallatból pattant ötlet megvalósításán.

Amikor nem az álmok és a belső képek mozgatnak, akkor a belelátás működik. Itt Zolnay Vilmoshoz folyamodom megerősítésért (amire állandó, mindenre kiterjedő kétségeim mellett szükségem is van), és az ő megállapításai nyomán vagyok képes ősművészetinek értelmezni a magam működését. Ennek lényege a pareidolikus látásmód. Az első vésett, pattintott szobrok, barlangrajzok, -vésetek művészei használták a már az anyagban eleve meglévő vonalakat, formákat arra, hogy ezeket kiegészítve, módosítva domborműveket, kisplasztikákat, szellősen ábrázolt jeleneteket hozzanak létre a magukat kínáló felületeken. *

---------------

Ez a folyamat a részemről nagyfokú ráhagyatkozás a tudattalanra. Semmilyen belülről jövő inspirációt nem kérdőjelezek meg, igyekszem nem befolyásolni, csupán kibontani.

Az inspiráció a latinból - de még a proto-indoeurópai gyökérszóból adódóan is - szó szerint be(le)lélegzést, befúvást jelent, kora középkori angol jelentése pedig egyenesen ez volt: „Isten – vagy egy isten – közvetlen befolyása”.

A tudattalanból érkező inspiráció így a múzsák lehelete, az isteni szellem szikrája, Isten szusza, amellyel lelket lehel a természetbe, átlelkesíti a mindeneket, és engem is lelkes alkotóvá alakít, mintegy életre kelt mint az Örök Ádám egy mai inkarnációját. Így aztán teremtés által teremtek, teremtünk mindannyian, akik alkotunk. (Nem felfuvalkodottság ez a részemről. Tudom a helyem. De nem hiszem, hogy egy általam nagyra becsült művész lesajnálna engem, miközben én sem mérném magam hozzá. De az, ahogyan én dolgozom, hordoz olyan értéket és érdekességet, amit legalább akkora hibának éreznék eltékozolni, elnyomni magamban, mint amennyire kritizálhat engem az - ő szempontjából érthetően - általa indokolatlan merészségnek vélt, de én tudom, hogy kétségekkel teli kiállásom miatt dühös ítész.)

A tudattalan pedig Isten (az isteni erők) lelke, amely átfújva rajtunk – rajtunk keresztül lélegezve és általunk - műveket hoz létre.

A belelátás is – bár kifelé irányul – ennek megfelelően belülről érkezik; a külső felszínek, formák csak a projekciós felületet kínálják, de hogy végül is mit látok bele, azt a tudattalan, mondhatni, az Isten „határozza meg”. Ebben a meghatározásban vagyok ráhagyatkozó. Azt csinálom, ami belülről jön.

A pareidolikus látásmód a gyermekekre és a „primitívekre” jellemző (minden pillanat, amikor közéjük tartozónak érzem magam, boldogító, és a kerekre nyílt szemű csodálkozás állapotába merít), akiknél egy-egy forma még nem dermed egyetlen jelentéssé, hanem rugalmas lehetőséget kínál, és észlelése maga is rugalmas, akár az átvonuló felhők alakja az égen, amelyekben a belelátó szemek számára a képlékeny létezők megmutatkoznak. Ez a látásmód nem ismeri a szabványokat, csak a dolgok öntörvényű és megállíthatatlan mozgását térben és időben.

Róheim Géza idézi a A csurunga népében:

– Az a guggoló ember ott a gallyakból készült fejdísszel egy kenguru.

– De tegnap is láttam egy olyant, és akkor azt mondtad, hogy galamb.

– Igen, a tegnapi galamb volt.

– És mit csinál, miért guggol ott?

– Fél az ördögöktől.

– De tegnap is így guggolt, és arra azt mondtad, hogy fügét eszik.

– Igen, az fügét evett.

Valahogy így, éppen így.

Az én műveim sem bemerevítések, hanem egy végtelen és beláthatatlan folyamat pillanatfelvételei. Ezért nem is igen ügyelek a munkák tökéletesítésére (hiszen a tökéletes sokszor éppen tökéletlenségével az, ha meg tényleg, tökéletesen tökéletes, akkor tökéletességében lelketlen, ezért mégis tökéletlen...), befejezésére: alkotói működésembe belefér a befejezetlenség, munkáim alakítását inkább csak abbahagyom.

Nem törekszem a véglegesítésre, mert egyszer mindennek vége szakad, és semmi, még a vég sem végleges.

A félkész vagy a befejezetlen ezzel inkább a dolog szabadságát adja, hogy arra és úgy folytatódjék, ahogyan öntörvénye diktálja – adott esetben egy néző tudatában, tudattalanjában.

Mint egy gyermeket: elindítom, de útját már neki kell végigjárnia, ehhez pedig időben el kell engednem, különben olyan útra teszem, amely az ő számára már sín: kötött pálya.

A ráhagyatkozás a tudattalanra számomra létkérdés – már bőven nem magamra gondolva, hanem metafizikai léptékben.

Az isteni átlelkesülés és a belelátás mint az élő kapcsolat újraélesztése a tudattalannal – hermetikus megközelítés, amely értelmében a formai hasonlóság tartalmi kapcsolatra (is) utal.

Ez szükségszerűen hermeneutikus hozzáállást ugyancsak  feltételez az érvényben lévő, illetve közkeletű jelentésekhez: visszakövetni, megtalálni azt az eredetet, ahonnan – a történelemben nyomaveszett úton, rejtekúton – egy ősigazság ma a világban (adott esetben bennem) felbukkan.

Mikor bennem felbukkan, és azt megnyilvánítom, az az én alkotásom – ez tehát a gyökerekig menő vizsgálódás, olykor régészeti működés a nyelv területén, amely nem csak szövegekhez, szavakhoz kapcsolódik, hanem képekben, formákban is rögzül (sőt, valójában elsődlegesen képekben, s csak másodlagosan társulnak hozzájuk szavak).

Ezért minden, amit csinálok, ezen az úton-módon a hagyományhoz kapcsolódik. Valamilyen őshagyományhoz, amit a lelkemben sejtek, amiről mint egészről, mint létezőről, mint létező igazságról tudomásom van, de egészében lehetetlen – s talán nem is volna minden ízében tanácsos – kiemelni a feledés, titkosítás, tabusítás rárétegződött burkolatszövedékei alól. És a kor sem kedvez neki. Ezért csak részekben tud megjelenni, elemeiben, szilánkjaiban.

És itt kapcsolódom személyesen is a művészet terébe, közösségéhez. Töredékeiben akár, de felszínre hozni a hagyományt, újra élő kapcsolatba kerülni vele, mert nélküle csak zengő érc vagyunk és pengő cimbalom. Nélküle gyökértelenek vagyok. A gyökértelen fának meg vannak számlálva a napjai; akkor is, ha életfáról van szó.

A létezés mitológiai természetű, és ezt a mitológiai létezést rögzíti és határozza meg a hagyomány. A hagyomány (végtelenül röviden szólva): ez. A mitológiai alakok rendszeresen felbukkannak körülöttünk új és új külsővel és szerepekben (s mi magunk is azok vagyunk), de ha ennek nem vagyunk tudatában, akkor éppen a mitológiai összefüggések nem tudják megvalósítani azt a hálózatos működést, képtelenek kifejteni azt a teremtő hatást, amit elevenségnek, életnek nevezünk.

A magam hite kiáltványaként suttogom fennhangon, hogy vissza kell állítani az élő kapcsolatot a hagyománnyal, a tudattalannal (másik nevén az istenivel, az Istennel), a lelkünkkel, különben meddőhányóra szánt, kiégett tüzelőanyag vagyunk csupán; fövenyre görgetett szivacs, ami váltakozva kiszárad meg válogatás nélkül magába szív ezt-azt, miközben fogalma sincs arról, mit csinál (nagyjából semmit), és mi történik vele (haldoklik, vagy már halott is, legföljebb még nem tud róla).

Ez az én művészetem mozdulatlan mozgatója: helyreállítani az élő kapcsolatot önmagunkkal, a létezéssel, azzal, ami, aki van.

Lex mihi ars – Ars mihi lex **

---------------

A művészet és az élet – a végtelenre tárva: a lét – összefüggéseiről sokszor és vég nélkül elmélkedhetünk. A dolgok közepébe vágva: a művészet örök, az élet rövid.

Máshonnan közelítve, ha úgy tetszik: élni annyi, mint a dolgok ütőerén tartani az ujjunkat, letapogatni hullámait. Az ütőér artéria. Az élet lüktetése egyszerre a folyamat és a folyton változó eredmény: művészet és mű-alkotás.

Ezen felül a pulzus tapintása diagnosztikus aktus. Gyógyító szándék áll mögötte: ars Apollinea ***

---------------

Innen meg már a körforgás visszaútnak mondható fele: a művészi és gyógyítói véna  (ha az artériás keringés a jin, akkor a vénás a jang).

Ennek megfelelően - „végül” - a művészet mint az élet művészete egyben a meghalásé is. Ars moriendi. Aki jól tud élni, jól tud meghalni. aki jól tud meghalni, az az örök életre hal. Mert a halál nem tartalmazza az életet, de az élet tartalmazza a halált. Démokritosz mondja talányosan: „A halhatatlan halandó, a halandó halhatatlan, ez éli annak halálát, az halja ennek életét.”

Maga a körforgás az élet.

Van-e szíve ennek az útnak? – néz rám az Öreg Indián, miután végighallgatott. Elemelkedem a székemről, ünnepélyesen bólintok, s azt mondom, igen.

A. R. S. **** – bármikor is volt, van, lesz az az év.

____________________

* A művészetek eredete (Pokoljárás) /Magvető, 1983./ Zolnay – tökéletesen meggyőzően – állítja, hogy az emberek első „műtárgyaikat”, szobraikat készen találhatták a természetben… Távoli ősünk a mai gyerekhez hasonlóan járhatott el. A talált tárgy hasonlóságbeli hiányait előbb képzeletével pótolta, majd a valóságban is igazított rajta. Mind többet és többet, míg az valóban a saját alkotása lett.

„Az ember azért jutott el a képalkotásig, mert a képek ott hevertek körülötte, csaknem készen, a keze ügyében. Felfedezhette őket egy csontban, egy barlang domborulataiban, egy darab fában. Az egyik forma nőnek kínálkozott, a másik bölénynek, a harmadik egy szörnyeteg fejének” – idézi Picassot is. /22. és 24. o./

Hanem a kérdés az – folytatja Zolnay –, hogy miért vette magához az ember ezeket a „véletlen alkotásokat”, s miért tette őket még kifejezettebbé.

Igen, ez a kérdés: mit lát bele az ember a külső világba, ami valójában benne, belül van? Mi – minden – van a lélekben?

** A törvény a művészetem – a művészet a törvényem

*** Az apollóni, azaz az orvostudomány, másképpen: gyógyművészség

**** Anno recuperatae salutis: az ismét megszerzett üdvösség évében; anno restauratae salutis: a helyreállított üdvösség évében