Fecske

2018. január 21.

Egy kis múltba repülés lett abból, hogy tegnap apámmal-anyámmal kávéztunk. Apámmal a képen látható csészékből ittuk a risztrettót. Még tán a nyolcvanas években kapott ebből a fajtából valamelyikük egy készletre valót.

Kilencvenhez közel járó szülék szemén keresztül már eleve is a múltba lát az ember. És akkor még a Malév is fölszállt, mint a fecskék.

A MALÉVnak a kilencvenes években tanácsadóként még dolgoztunk is egy jó évig. Ha valaki azt mondja, mi vittük csődbe, nem tudom kimagyarázni. Lehet, még megtisztelőnek is venném, hogy valaki ekkora hatást feltételez rólam, a kollégáimról: egy repülő-társaságnyi céget tönkrevágni...

Miközben kávéztunk, apámék most leginkább arról meséltek, milyen földönfutók voltak, mielőtt felszálltak és röppályára álltak volna.

Elgondolkodtam egy-két dolgon. Hogy most meg a leszállón gurulgat lassan a gép; hogy a csészealjak viszont sosem repültek; hogy ezek a kecses kék madarak a vékony herendi porcelánon a Malévnak talán az utolsó fecskék, és épp a szüleim hűtőjének a tetején landoltak – és fészkelnek – néhány bögre között.

Meg, hogy milyen satnya kis tél van, pedig hogy' szeretem a vakító, ropogós havat. Persze jöhet még kutyaidő és kutyára dér, de ha nincs rendes hidegévszak, akkor elképzelem most már, hogy érkezik a tavasz, nem úgy immel-ámmal, mint a félig-télben-félig-tavasz, hanem úgy rendesen, eltökélten, forszázzsal; végül is, hogy várom az első fecskéket.

Amíg pedig megérkeznek, kávézom, kávézunk egyet-egyet apámékkal a fecskés-malévos csészékből.

Addig is, amíg megérkezik.