[ Részlet egy elképzelt kiállítás-megnyitó szövegből ]

létet

szabálytalanságukban is

változó partok

szikkadó befelé száradó képveszejtő

képteremtő vakfoltjain látó

makula degenerációk

tükrében szemlélve

mindenestül feje tetejére

állt világot

szemlélünk.

e vakfoltok élnek.

amőbák ők. alakjuk alakulván

oly valóság pázzl darabkáit mutatják

melyek mindegyre formálódnak

másik valóságot hozva létre

– mi úgy valóság, hogy nem valóság –

és soha nem állnak össze igazsággá.

e nem valóságos valóságnak is

csak girbegurba véletlenséggel lágyan

kivágott darabkáit mutatják

részeit melyek

kitakarják elfedik elhallgatják az egészet.

képzeletben hiába tolsz egymás mellé

folyékony tükröket tükörképeket

miközben már a végtelennél is

többet láttál belőlük és bennük

a töredékek mégsem illeszkednek soha egésszé.

e vakfoltos végtelen éppen abban

válik teljessé ami nem tükröződik

soha nem látszik benne.

múlhatatlan fájdalomban

megtapasztalni az öröklétet és

abban együtt lenni mégis.

elválaszthatatlanul.