Futás közben

A mozzanatok a következők tehát: 1. kiürül a doboz. 2. Tulajdonosa összegyűri. 3. Eldobja.

1. kiürül a doboz – azaz már nem hasznos, nincs benne az a tartalom, ami értékessé teszi tulajdonosa számára. A lényeg eltűnt belőle.

2. Tulajdonosa összegyűri – ez a megsemmisítés mozzanata. A tartalmi felhasználás megtörtént, mégpedig elfogyasztás révén. A tartalom elfogyasztása a tartó forma elértéktelenedéséhez vezetett. Az összegyűrés az összetörés, összemorzsolás, elemeire szakítás gesztusa. Önkéntelenül folyamatba helyezett, illetve véglegesített pusztulás.

A dolgok tartalma adja a dolgok lelkét. A fogyasztás elhasználja és ezzel lelketlenné teszi a dolgokat. Az elhasznált, lelketlen dolgoktól meg kell válni. Az összegyűrés révén a dolgok halála véglegessé válik: bevégeztetett. De nem ez az utolsó mozzanat.

3. Eldobja – azaz megválik tőle. Előfordul, hogy az összegyűrt tartót csak leejtik, elejtik – azaz ejtik: nincs vele többé dolguk, végleg megszüntetik a kapcsolatot.

Legtöbbször azonban elhajítják, eldobják. Valami miatt fontos, hogy az elhasznált, tartalmatlan – lélektelen – tárgy ne is legyen látható; kerüljön ki a látótérből. A tartó – a porhüvely – ne legyen szem előtt. Ez a szemét. A szemét emlékeztet arra, ami a dolog az előtt volt, hogy szemét lett.

Az elhajítás, a szem elől té-vesztés a megsemmisítés utolsó gesztusa. A temetésé, az elföldelésé, a végső eltüntetésé, az elhamvasztásé, a hamvak szétszórásáé. Elmúlt, haszontalan, tűnjön el, ne is lássuk.

Az eldobás tudattalanul az újrakezdés esélyét nyitja meg. Az elfogyasztott helyére jöhet másik. Új kezdet. Új formában új tartalommal. Ha cigi, ha sör, ha üdítő, ha más. Újjászületés.

A fogyasztás mint létforma, mint kultúra; az ismétlő fogyasztás, a sorozattermelés, az egyszer használatosság az újjászületés vágyát használja ki. Az újjászületés vágya a halálfélelemből fakad. Az újjászületés a halálhoz való közeledés leállítása; „az élet másik végén” történik, messze, messze a haláltól.

Minden fogyasztással újjászületünk. Minden eldobással, minden szemeteléssel megerősödünk a halhatatlanság reményében. Aki eldob, az nem eldobható. Aki hamvaszt, azt nem hamvasztják. Aki fogyaszt, az nem fogyatkozik. Aki a haszontalannak minősítés hatalmával él, azt nem minősíthetik haszontalannak. Aki szemetel, az nem válhat szemétté. A szemét a halott tárgy. A szeméttelep haszontalanná fogyasztott, üres tárgyak halomsírja. Messze bűzlik a tájon.

Aki szemétre lök, azt nem lökhetik szemétre. Aki halált oszt, aki a halott dolgokat elhányja, eltemeti, elhamvasztja, annak nem oszthatnak halált, azt nem hányhatják kardélre, az újra és újra megszületik minden fogyasztással. Azt nem ériheti el a halál.

De aztán, persze, kiürülünk mégis, megtöretünk, összegyűrődünk, erőnk felmorzsolódik, s végül megválnak tőlünk, eltűnünk szem elől.

[Ne hagyd magad becsapni. Ne szemetelj. Nem fogsz tovább élni. Hiába fogyasztasz, elfogysz végül te is, mint egy pakli cigaretta, egy doboz sör, a legmenőbb kocsi az egyre növekvő bűzben. 

Enni ehetsz, inni ihatsz. De ne fogyassz, hogy ne szemetelj; hogy a világ ne váljék egy adta szemétdombbá.]

Hollókői "Sárkánykör" - 2024. június 23.

10,5 km; 248 m szintemelkedés;

"döglesztő dzsindzsa-futás" 

Meztelenség. A közelséget kell átkiabálni, lekiabálni. A közelségtől való félelem jelenik meg így, míg a közelség vágya ott munkál a háttérben.

A csönd a halál félelmét indítja. A csönd is, a közelség is az én halála. Amikor odaadom magam a másiknak, akkor – átmenetileg mindenképpen – elveszem benne. A másik, néha: maga a csönd. Ha nem veszem el benne, a másikban, akkor nem is adtam oda magam. Akkor kívül maradtam. akkor megúsztam az intimitást.

Ha nem beszélek, eluralkodhat az intimitás, a csönd, a halál. Az azt jelenti, hogy elvesztettem az ellenőrzést magam fölött. Akkor már nem én irányítok, hanem történik velem valami. Minél hangosabban beszélek, annál inkább biztos lehetek benne, hogy a közelség, az intimitás, a csönd, a néma csönd, a halálé, az odaadásé nem ér el, nem veszi át az irányítást a pillanat fölött.

A gőz, a szauna az Istennel való találkozás helye. Mint egy templom. Nem lehet benne kiabálni, mert akkor a testben való lét érzete elsikkad, s az isteni sugallat nem hallatszik. A zaj kizárja az istenit. Az intimitás: isteni. A közelség, a csönd, a magam – az egóm – elvesztése esélyt ad a belső csönddel, a másikkal, a magamban és a másikban élő istenivel való találkozásra.

Ha ebben a találkozásban – akár a csöndes egymás mellett izzadás, akár az egymáshoz simuló, egymással mozgó, egymást egymással összetévesztő testek formájában – meglelem a másikat, akkor a magam elvesztése valami másféle önmagamra találás esélyét nyitja meg; ami márpedig isteni élmény.

Ha kiabálsz: félsz. Félsz a másiktól, a csöndtől, a kontroll-vesztéstől, a haláltól. A démonjaidtól, amik a félelmeid testetlen testei.

A zajongással azt az énedet erősíted, amelyik retteg a közelségtől, az emberrel – önmagaddal és a másikkal – és az istenivel való találkozástól.

A szaunában kiabáló ember magányos. A szaunában handabandázva nagy történeteket mesélők a történetekbe menekülnek. Az időtlenségből az időbe. Félnek, hogy elvesznek az időtlenségben. Aztán elvesznek az időben. Uralják a múltat, a jövőt, de a jelen – nincs sehol.

A szaunában kiabáló ember arról ad számot éppen, hogy a félelem otthonosabb számára, mint a közelség; hogy hajlamos akár a félelembe menekülni a felszabadult öröm – a boldogság – elől.

A közép- és hosszútáv futás magányos dolog. Mindannyiszor felidézi magát az életet, annak igazán maratoni hosszát, lebegtetve a kérdést, hogy a magam futását elvégeztem-e, a hitet megtartottam-e. Nietzschével: ha mindig ugyanaz ismétlődne velem örök visszatérésben, amit életemként megéltem, el tudnám-e fogadni milliószor és milliószor (A vidám tudomány, 341-es aforizma), tudok-e a magam élete – futása – felé a sors iránti szeretettel, az Amor fati lelkületével fordulni?

A futás ez a fajta egyedüllét, magamra maradás a testemmel és a lelkemmel, meditatív folyamat, amelyben kérdések és kinyilatkoztatások születnek. A futásban ott a nárcizmus veszélye, de a mozgás természetes voltában, a nem teljesítő szándékú erőfeszítésben a létezés örömét is megtapasztalhatóvá teszi. Mégis, hosszú távon az ember magára marad futásában.

A magány az elszigeteltség – az izoláció – állapota. Ha ez soha eszébe sem jut, a futót akkor is, akárhányszor is arra emlékezteti, hogy a halálban magunkra maradunk. Az önátadás nem másoktól függő esemény. Más nem adhatja át magát az én helyemben és helyettem.

Az izoláció előbb vagy utóbb – talán – minden emberből a maga rosszabb változatait hívja elő. Társaslények vagyunk, és ez a kijelentés még a remetékre is vonatkozik. Világtól való elvonulásukban Isten a társuk, és ha vele nem tartják a kapcsolatot – a szemkontaktust – a kellő mértékben, társuk akkor is lesz: csakhogy a magány egyre öblösebb aztán már tátongó ürességét a lélek sötétjének alakjai kezdik kitölteni. Démonok, amelyek valós élményt adó kivetülésként, kísértő és bántó erőkként jelennek meg a szenteknek, a korai egyházatyáknak, illetve a mai embernek, de az ő esetükben ezt manapság, már a spirituális dimenziót háttérbe szorítva egyszerű kényszerképzetként, illetve hallucinációként azonosítunk.

A találkozás ebből a futással körbezáró elkerítettségből ránt ki. A köszönéssel, köszöntéssel az észrevétlen már-már eluralkodó magányosságon nyílik rés, és ezen a résen a kapcsolat áramlása hoz új erővonalakat az egyedüllétbe. Mint a papucsállatkák plazmacseréje. Valóban megtermékenyítő egy ilyen találkozás. Kiránt, kiszakít a magányossá váló küzdésből, amely fizikailag még akkor is érvényes valóság, ha a futás örömöt ad, ha haszna van, ha teljesítmény-elváráshoz kötődő sikerélményt biztosít a futó számára; persze, minél inkább a teljesítmény a vezérelv annál inkább.

Más is fut. Más is jár erre. Ismeretlenekkel is van sorsközösségünk. Nem vagyunk egyedül.

Magányos utakon a másikkal való találkozás hirtelen kimozdít az egyedüllétből, ráadásul lágyan, erőszak nélkül, tapintatosan. Inkább lágyan rámutat arra, hogy van másik ember is, akihez azonnal lehet kapcsolódni. A találkozás erejét a kapcsolódás lehetőségének tudatosulása adja.

A lehetőség szabadságot biztosít. A másik, a másikkal való találkozás felszabadít, eloldoz a földtől, könnyűséget hoz. Szárnyakat ad.

A futás éppen ezt a kettősséget jeleníti meg minden egyes lépéssel. Elrugaszkodás a földtől az ég felé és visszahullás a földre a nehézkedés révén. A földies és a légies folytonos, szelíd harca. A halálos és a lelki küzdelme? Valójában párosa. A fel, le szinuszgörbét rajzoló egymásra-következése. Minél hosszabb a táv, annál inkább maga a hullámzás. A létezés hullámtermészete. A futás így válik spirituálissá.

A találkozás ebből az egyoldalúvá váló spirituális tapasztalásból ad menedéket: jólesően jelzi, hogy az emelkedésen és a zuhanáson kívül van még valami, ami a földre teremtett ember számára a boldogság, az erő forrása: ez a találkozás.