Álmok

Ébredve fogalmam sem volt, mit akarhat ez az álom, és nem gondoltam volna, hogy ilyen „részletes”, mint ahogyan a leírásban kibomlott. Szinte meglepetés az összegzés: körülmények, környezet, összefüggések nélküli történés.

Két azonnali  képzettársítás. 1. A minap látott lengyel szocio-kriminek [i] az a jelenete, amikor a gyilkos fölhajtja a pólóját, és azon egy arasznyi, majdnem vízszintes, elég vastag vonalú vágás látszik. Emlékszem a pillanatra, amint ezen meglepődöm: hát ez meg hogy’ került ide?! - a filmben idevágó látvány nem szerepel. A mozi nézése közben pár percen belül arra jutottam, hogy talán a legutolsó - kamerával nem mutatott - dulakodásnál őt is megvágták vagy valahogy megvágta magát. De a furcsaság érzete azért megmaradt.

2. Mexikói retablo jelenete: Egy férfi - féltékenységből - hasbaszúrja (megkéseli) a barátját. A késelő ott áll hajlott háttal, az áldozat összegörnyedve fekszik a földön saját vérének tócsájában. 

Újabb asszociációk.

3. Jézus dárdanyitotta oldalsebe. (Szent Sebestyén alakja is megjelenik halványan.)

4. A megkésel szó most erősen emlékeztet erre: megkésett, kései.

5. Egy vicc a cigányról, aki hasbaszúrja a barátját, mire ez: „Te Gazsi! Ez most komoly? – mert viccnek kicsit durva volna...”

Feltűnik: a filmbéli jelenet, a retablo és a cigányos vicc egyaránt barátok viszonyában mutatja a késelést. Ez az álomban árnyék-viszonyra utal vagy a Jung szerint Másikra, aki kevésbé drámai álomhelyzetekben is gyakorta jelen van a háttérben mint igen elnagyoltan, inkább csak utalás-szerűen ábrázolt, szellemalak-szerű tanú vagy segítő.

A penge a bőrbe-húsba hatol: mindig is viszolygással töltött el a képzete. Érdekes, hogy most nem (szinte egyáltalán nem).

"Elvont" hasba-szúrás. A megkésett-megkéselt az olyasmi lehet, hogy van egy has-sebem, de csak most eszmélek rá.

Túl a testi-biológiai drámán van valami nagyon rossz, megalázó, illetve nyomorúságos dolog is a hasba-szúrtságban. Gyomorszáji érzet: mint mikor az embert gyomorszájon vágják. Egy végtelen kitettség, hogy most mi lesz. Húsba vágó tudatosulás: kéznyújtásnyira a halál, és én már semmit sem tehetek ellene.

6. További - nyelvi - kapcsolatok. „Tőrdöfés”. Övön aluli. Ez nem nem övön aluli,  de van benne egy ilyen érzet is. „Tőrdöfésként ért a ...” ez vagy az.

Még nincs meg. Nézzük, miféle "nehéz nap éjszakáján" látom az álmot. Tegnapi jelentős esemény: érettségi találkozó. Ráncok, ennyire-annyira megváltozott testek, arcok, már "eltávozott" osztálytársak, hősies, önfeláldozó ápolási küzdelmek idős szülőkkel, saját nyavalyákkal, útkeresések, átállási, jó esetben sikeres kísérletek új életszakaszra, működésmódokra - ez jó nyomnak látszik. 

Ezt az álmot egyre inkább valahogy az öregséggel, az öregedéssel hozom összefüggésbe. Ahogy az ember megkapja a kegyelemdöfést! Az ember padlót fog, és: nincs visszaút. Ez környezetfüggetlen, ha a „tettes” az öregedés. Ezért elvont a helyszín, elvont az egész gyilkos cselekvés. Hogy is néz ki ez a KEGYELEMDÖFÉS?

Az emberbe belenyilall (Szt. Sebestyén) a felismerés, hogy ez van, másrészt, hogy mindez ráadásul visszafordíthatatlan. Az, hogy az utóbbi időben jóval többször indulok el sántikálva minden ültömből felállás után, mint nem, az nem egyszeri, ritka eset, az nem „csak most van”, hanem már egy helyzet: az az igazság, hogy szinte mindig bicegve indulok el.

A találkozós vacsora után átmentünk egy éjszakai bárba. Csak kint van hely. Még bírható, de csípős hideg van.

Odacsörtettünk még mindig majd' húszan, jókedvűen, nevetgélősen. Két lábon érkező, átalakult, megváltozott testek, bőrös arcok, ráncok.

Megvan, ahogy érzékelem az ott ücsörgő, iszogató fiatalok felénk forduló tekintetét; hogy elhal a köztük zajló csacsogás (szó bennszakad, hang fennakad. Lehellet megszegik): látványosság vagyunk a számukra. Ha egy csoport elefántcsontparti fekete érkezne vagy szőrmébe burkolt eszkimó, akkor néznének ekkorát. De mi sem feketék, sem eszkimók nem vagyunk. Nem vitás, mi is a mi mindent félbeszakító „különlegességünk” a számukra.

Amint lépdelek befelé fizetni, érzékelem azt is, hogy ott az a műszempillás csaj a pasijával, meg a másik pár (közülük talán hárman együtt számolnak esetleg kevéssel több évet, mint én egyedül) elhallgat, és mint valami követőradaros utcai kamera, fürkészőn fordulnak utánam a térben, aztán, mikor már kitűnünk egymás látóteréből, nem lehet nem hallani, ahogy megszólalnak, és kommentárt fűznek a személyemhez, amiképpen ők engem látnak.

Mindezt végig észlelem, de nem foglalkozom a helyzet elemzésével. Csak mikor már éjféltájt hazafelé D. kocsijának hátsó ülésén fázósan gubbasztva hallom, ahogy az anyósülésen J. kicsit fennhangon, kicsit bosszankodva, de szükséges öniróniával felveti, hogy „láttátok, hogy' néztek ránk? Mint akik el sem tudják képzelni, honnan szabadult ide az éjszakába rájuk ez a röhhencs, csiri-csári, invalidus siserehad”, akkor nyilall belém élesen, hogy de, de, bizony, ezt én is érzékeltem, hát szemet szúrt, nagyon is.

Szóval: tudom én ezt már egy ideje, de most belémhasított, hogy ez visszavonhatatlan, és „előre megy”.

((Igen, meséltem is, mit mondott Béla barátom egy ízben egy majd' félórás „mi jó van az öregedésben?” ötletbörzéhez egyetlen mondattal csatlakozva: „azért ebből nem lehet igazán jól kijönni”. Meg - jut eszembe - itt van nagyra becsült egykori magyar-történelem, sportos, világ életében a görög embereszményt követő - mens sana in corpore sano -, ma már korelnök tanárunk „nyilatkozata" tegnap esti szép beszámolójában: „Az a jó az öregségben, hogy az ember ingyen utazhat. Más semmi.”))

A visszavonhatatlanság és a megállíthatatlan előre-haladás miatt nem viszolyogtat talán annyira a kés behatolása a bőrbe, bőr alá. Mert az álom meghatározóan nyelvi jelentést hordoz, és nem a hasbaszúrás egyszeri aktusát hangsúlyozza, ennek megfelelően a gyilkosság is átvitt értelemben mutatkozik mint „életből való kivonás”, kimetszés. Ezért nincs környezet: mert az öregedés környezet-független. Hogy miként történik, az talán függ a körülményektől, ám maga a folyamat, a tény nem. Az szükségszerű. Az elkövetkezik. Az jövőben van, közeledik hozzánk, közeledünk hozzá, sodródunk felé ellenállhatatlanul, és semmit sem tehetünk ellene. (Ha valakinek eszébe jutna az öngyilkosság: az öregedés ellenében az sem megoldás. Az öngyilkosság nem - sem - tesz halhatatlanná...) Csak a megbarátkozás van. Az elfogadás.

Ezért nincs „kidolgozva” a támadó, ezért személytelen. Mert ő nem személy-válogató (ahogyan az Isten sem): mert ő a Halál. A Kaszás, aki olykor kis-kaszával, azaz sarlóval dolgozik, sarlóval vágja el az élet fonalát. Ez esetben egyenes bicskapengével.

Miért kétszer? Mert ismétlés a tudás anyja. Kicsit szájba-rágós, sulykolós (talán, mert nehéz megérteni, elfogadni): ideje volna most már, ha megérteném, és a sejtésből tudás válna. Tudomásul kell most már venni. Nem „simán”, kognitív, racionális vidéken, hanem belül, érzelmileg is.

Azt hiszem, az É. bárba való bevonulásunkkal, a fiatal vendégek leplezetlen figyelmével, az összesúgásokkal, összenevetéseikkel a végesség véglegessé vált. Azoknak a fiataloknak az éles szemű, dermedt hallgatása tükör a számunkra. Az ő szemük tükrében magam látom meg. Az álomban az a semleges felület: tükör. Amit benne látok, az történik velem.

Az ismétlés pedig, remélem, megtette hatását.

Már eddig sem túl eleven, de azért még ficánkolni kész és hajlamos illúzióm megkapta a kegyelemdöfést. Alighanem hálásnak kell lennem ezért. Sok mindent egyszerűsíthet.

Mint mikor a vízben levegőért való riadt kapkodás helyett csak fölfekszik az ember a víz színére, lebeg, hagyja, hogy vigye a lassú sodrás vagy a gyors áramlás, és egyenesen az égre irányítva szemlélődő tekintetét: egyenletesen lélekzik, megnyugszik, és, ebben a lebegésben, amíg lehet, jól érzi magát.

---

[i] A bankrablás (Napad) - R.: Michal Gazda (2024.)

Nem is emlékeztem erre az álomra. Viszont teljesen meg voltam lassulva reggel. Zsuzsa hamar fölállt a kávézásból, ottmaradtam a székre rogyva szinte. „Mindenki panaszkodik az időjárásra”, mondta Zsuzsa közhely-szerűen, mintegy ezzel érvényt szerezve a változékony időjárás valóságának. Én meg úgy látom, hogy az egyéni érzékenység egyre inkább meghatározza a véleményeket, és egyre kevesebbet mond a valóságról. Erről eszembe jutott a zsoltár: Panaszkodom, sóhajtozom reggel, délben és este szüntelen – és ő meghallgatja kiáltásom. Ez mi? Régóta foglalkoztat, hogyan tarthatják ezt a két sort számon mint értéket, verset, zsoltárt. De most egész megértettem, ahogy több tucatszor végigment bennem. Ilyen panaszkodósak vagyunk. Ez a valóság, nem a rossz idő.

Ezek után (nem biztos, hogy ezzel összefüggésben) ugrott be – először csak derengve – az álom. A tartalma nem, csak az előadás. Az is már épp csak, hogy kirajzolódott a cinizmussal, a férfival.

Miről tudósíthat?

A cinizmus is egyfajta panasz. Fel nem vállalt panasz, düh, agresszió. Humorba – nem feltétlen humorosba – oltott elégedetlenség. A kiteljesedésben ellenében mutatkozó – külsőnek megélt – korlátozottság felett érzett harag burkolt kifejezése. A kritikus vélemény leplező stílusban történő megfogalmazása. Az elkent indulat saját célra való átfordítása, amely nyomán a cinikus destruktív energiája átszáll a környezetre, miközben a szóban forgó személy maga a cinikus bölcs, a látó véleményvezér identitását veszi föl. Innentől viszont a cinizmus már kötelezi. A környezet elvárja, hogy cinikus legyen, és cinikus hangvételével jelenítse meg azt az elégedetlenséget, amit a követők sem képesek önmagukban felvállalni és nyíltan közszemlére tenni. A cinikus jól megmondja. A cinizmus nem közvetlenül a valóságot mutatja meg, hanem utalásokkal beszél a megélt valóságról, és saját dühét a környezet – esetleg egy bizonyos, körülírt környezet – ártó hatásaként ábrázolja. Ez a kimondatlanság, másról beszélés adja humorát. A cinizmus ezzel a fordítással – szublimációval – stabilitást ad a cinikusnak magának és az őt követő hallgatóság tagjainak mint egyéneknek, közösség-élményt, az együvé tartozás megerősítő hatását, miközben destabilizálja a másik, a tágabb, a cinizmussal tárgyalt a környezetet. Utalásai soha nem önmagára, hanem kívülállókra, jelen nem lévőkre irányulnak. (Eric Berne tranzakcióanalízise ezt az ú. n. kritikus szülői időtöltő beszélgetés címszó alatt tárgyalja.)

Amikor „az előadó” önmagára mutat az utalással, az az az önirónia. A beszélő gúnyolja önmaga hibás vagy hibásnak vélt működésmódjait. Ezzel nem a környezetre hárítja a saját felelősséget (is), hanem lehetőséget biztosít a hallgatóság tagjai számára is az önreflexióra. Ez az a bölcs, akire vélhetőleg Nietzsche is fel tud nézni: „Soha példának senkit se vettem, / magam házában óv a magány / és minden mestert kinevettem, / ki nem nevetett önmagán” (A vidám tudomány).

A cinikus gúnyt űz másokból, mások kárára (akkor is, ha részeiben igaza van), és ezzel hamisan jár el, mert saját indulatát nem vállalja nyíltan, hanem azt másra keni. Nem vállalja az önismeret rögös útját, helyette inkább másra mutogat, és – szomorú – vicc tárgyává teszi. A cinizmusból hiányzik a felszabadult derű. A cinizmus nem vicces. A cinikus – rafinált módon – áldozatnak tünteti föl magát is (közben pedig a cinizmus eszközével üldözőjének kikiáltott környezetének ő maga üldözője, s – mivel távollétében védekezni sem tud – az éppenséggel a magát áldozatnak feltüntetett cinikus áldozata), hallgatóságának tagjait is. (Nem feltétlen arról van szó, hogy nincs igazsága. Inkább arról, hogy azt nem vállalja föl egyenesen. A „módszer” maga arra is alkalmas, hogy ártatlanokat is bűnös képében mutasson, ugyanis a cinizmusnak eleve van egy vádló összetevője, mely azonban nehezen bizonyítható, mivel a humor álruhájában jelentkezik, s ezzel ártatlannak tünteti föl magát.)

A cinikus áldozati közösséget formál, amely külső ellenséget feltételez. E közösség ereje éppen spontán, tudattalan érzelmi hatásra – a sértettség érzésére – verbuválódó tagjainak áldozati sorsazonosságában kódolódik. A cinikus – nem vállalt, akár önmagával való – elégedetlenségének indulata így válik egy csoport igazságává, illetve egy csoport összegződő, másra utaló igazságának indulatává. A cinizmus ezért rabság. A mások ellen irányuló harag kötelékében tart.

Az önirónia ellenben felszabadít. Felszabadult nevetésbe fordítja az egyéni, emberi esendőséget, ügyetlenségeket. Ez Mr. Bean alakjának lényege. Őt nézve lehetőségünk van arra gondolni, hogy, te jó ég: én is ilyen vagyok. És mikor rajta nevetek, magamon nevetek. Ezzel megszabadulok attól a kényszertől – rabságtól –, hogy éles szavakat, pontos kifejezéseket, jól időzített poénokat használva a magammal – azaz bennem a világgal – kapcsolatos elégedetlenségemet (és mindjárt az elégedetlenséget szító, azaz „lázító” szándékkal) a környezetemre zúdítsam. A cinizmus nem vezet megoldásra, mert másoktól várja a megoldást. (Egy – ha igaz, a Dalai Lámától származó – mondás szerint: „Ha egyetlen hibádat felimsered, többet ér, mint ezernyi hibáját felismerni másnak.”)

Az önirónia maga a megoldás, mert önmagára mutat. A cinizmus a felelősség hárítása. Az öniróni a vállalása. De mivel nevetés formájában talál utat magának, mentes az önostorozástól, az önvádtól, a bűntudattól, nem csak a másik, hanem az önmaga hibáztatásától is. A cinizmus vádló (görbe-) tükör-mutatás. Az önirónia szabad tükörbe nézés. A cinizmus a figyelem átirányítása magamról máshova. Megdicsőülés valami/valaki más jól megvilágított sötétségének kontrasztjában. Az önirónia nevetgélve, derűsen dúdolgatva a maga háza táján sepreget.

Ha ez így van (ahogy belebonyolódtam), akkor az álom arra figyelmeztet, hogy bennem is van cinizmus – azaz bennem is van elégedetlenség, ki nem mondott harag, düh. Hogy valamit palástolok, valamivel nem nézek szembe! Szembenézés helyett vagyok cinikus! És erre egy egész előadást „szentelek”, ami azt jelenti, hogy bonyolultabb, fajsúlyosabb ügyről lehet szó. Önvizsgálatot kell tartsak (amúgy nagyjából már sejtem is), mi lehet a háttérben. Vagy fel kell vállalnom egy konfliktust (sejtem is már, hogy kivel, mivel), vagy el kell jutnom a nevetésig, a szabadságig: annak felismeréséig, hogy én vettem valamit túl komolyan, én csináltam valamiből presztízskérdést. Én bonyolódtam hatalmi játszmába (s ha a másik kezdte is, könnyű Katát táncba vinni alapon, belementem). Megint egy – vélhetőleg – keleti bölcsesség: inkább szabad legyek, mint hogy igazam legyen.

Az a kérdés: mit veszek túl komolyan magamban? Ha az ember túl komolyan vesz valamit magában, ott a háttérben azért egy – nárcisztikus – sérülés húzódik. Egy igazságtalanság, ami aztán nem kapott feloldást, elég-tételt. Innen az elég-edetlenség.

Ez a sérülés: mindig régi. Az igazságtalanság-érzet mozgósulása, a cinizmusra indító harag fellobbanása: jelenkori. Ez aktiválja azt. ennek következtében most verek le valamit valakin, akinek – lehet, hogy most egy aktiváló mozzanatot hajtott végre („megnyomott bennem egy gombot”), de akkor is – semmi köze ahhoz a régi sérelemhez.

A cinizmus a régi sérelmekkel kapcsolatos dühöngés. A régi harag más kárára szabott tréfa formájában történő rázúdítása a világra. Rendszerint sokakra, rendszerint kevés helyett.

Ha azt veszem észre, hogy cinikus vagyok, meg kell kérdeznem magamtól: mi is a bajom tulajdonképpen?