Nyelv és lélek

Az előbbi a pillanatban él, az utóbbi egy, a pillanatból kiterjesztett időben.

Az előbbinek a szavak hangulatjelző színek, amelyek kimondásával csupán egy pillanatra akarják megnevezni az élményt, amelyben éppen vannak; csak mintegy önmaguknak, mintegy visszacsatoló bizonyságként, amely azt mondja, igen, ezt a nevű valamit élem át, és ez tényleg van.

Az utóbbi viszont lépcsőket, útszakaszokat épít, korlátokat emel, amelyekre léphet, amelyekbe kapaszkodhat, és amelyek mentén biztonságban érzi magát.

Az előbbiek a lebegésben érzik meg ezt a biztonságot, ahogy pillanatról-pillanatra új szavak és mondatok jönnek, és ennek soha nem lesz vége.

Az utóbbiak félnének egy ilyen lebegésben, ezért szavaikkal és mondataikkal is valamilyen stabilitást akarnak létrehozni, ahol – lebegés helyett – megvethetik a lábukat, s amelyről szükség esetén elrugaszkodhatnak.

Az előbbit nem annyira zavarja az utóbbi típus, inkább csak érzékeli, jobbára csak csodálkozik kis ideig, amíg látja, de neki ez is csupán egy pillanat; nem érdekli különösebben ez a furcsán működő ember. Nem sokra tartja. S ha mondd is rá ezt-azt, ezek is csak pont olyan szavak a szájából, mint az összes többi: nem hosszú életű vélemények, hanem pillanatnyi benyomások, amelyek ugyan ismétlődhetnek, de áttetsző voltukban ítélet súlyát soha el nem érik.

Az utóbbi viszont maga által döngölt stabil talajon állva az előbbit könnyednek, sőt könnyelműnek, álhatatlannak, felelőtlennek, felszínesnek minősíti, szavának súlya az ítélet vasbetonszerkezetét hozza létre, amely megerősíti a döngölt földbe vetett hitében, és tovább tájékozódási pontokat, mérföldköveket nyújt mindennapi életéhez és hosszú távú céljai kitűzéséhez és eléréséhez. És nem érti, hogy az előbbi miért tud – legalábbis látszólag – minden különösebb erőfeszítés nélkül vele mégis lépést tartani az életben, eredményekben, derűben, amit neki ki kell érdemelnie, a másiknak meg – úgy tűnik – csak úgy az ölébe hull anélkül, hogy a maga szavak által teremtett súlyát érezné a saját vállán. S e kettő így halad egymás mellett. Az egyik cserfes, a másik komoly. Az egyik könnyű és lebeg, a másik súlyos és nehézkedik.

Majd csak az élet vége felé tudnak kicsit jobban, nagyobb megértéssel egymásra tekinteni. Az utóbbi valamit sejteni kezd arról, hogy a könnyűség is lehet az élet része, az előbbiben pedig – aminek híján volt – tisztelet és együttérzés ébred utóbbi iránt kitartásáért, tartásáért. És ebben a rácsodálkozásban, amit ilyenkor megélnek mindkettejük meglepetésére, ott hunyorog a szeretet, mint a hajnali hidegben hirtelen megfagyott ködszemcsék sziporkázása a felkelő nap fényében.

Ez a záró történet a két elkülönült típussal ugyanúgy megjelenhet, mint egyetlen ember lelkében, aki egyszercsak rájön, hogy önmagával egy életen át tartó viaskodása közben pont ezt az egyensúlyt kereste.

S amikor ezt érzi, onnantól – amíg még él – másképp él tovább, mert megérett a halálra.