Események

„Ez. Most” – Ludvigh Károly megnyitó beszéde Fedor Béla kiállítása elé

Aki a kiállítás-meghívó szövegét olvasta, tudhatja, hogy Fedor Béla nagyon szerény alkotó. Megnyitómban ehhez a szerénységhez úgy közelítek: van mire szerénynek lennie.

Művészetének előzményeihez illene egy szép felsorolás – Yves Klein, Henri Michaux, Hantai Vilmos, és még jónéhány művészt említhetnénk, akiket Fedor Béla ugyan nem követ, hanem szeret, nagyra tart, és ennél fogva mégis előzményként beszélhetnénk róluk. Ennek ellenére ennyivel ezt a művészettörténeti hangvételt itt le is zárom. Mert van itt egy ennél most fontosabb megközelítés: az alkotás – ha tehetséges alkotóról van szó – alapvetően nem előzményekből, hanem kifejezési kényszerből születik. A megnyitóra készülve eszembe jutott Jung, aki szerint az ő életműve nem más, mint a tudattalan önkifejezése. E gondolat párhuzamaként Fedor Béla festészetéről talán elmondható, hogy az a tudattalanban, mint a saját élőhelyén létező transzcendens médiuma.

Az ember a művészetben hasonlóságokat keres. Jádi Ferenc szerint művészetről akkor beszélünk, amikor valami olyan, mint valami.

A közfelfogás szerinti „klasszikus” művészetben* a művész a hasonlóságot az ábrázolt valóság és a kép között próbálja megvalósítani, és a néző is ezt vizsgálja: a művész által alkotott kép mennyire „élethű”, mennyire hasonlít arra, amit ábrázolni akart, akarhatott (akkor is, ha a művész esetleg úgy reagál a feltételezésre, hogy „gondolta a fene”; mégis: bennünk lesz végleges jelentése annak, amit látunk vagy hallunk). Ha a mű olyan – és kellő mértékben olyan –, mint az, amit ábrázol, akkor néző szempontból, ebben a megközelítésben tulajdonképpen meg is állhatunk. E tendencia végpontja a hiperrealizmus lehet, ahol a kérdés az, hogy mennyire „ugyanaz” a kép – akár fénykép-realitással – mint amit ábrázol. A mű minőség-értékelését itt jelentős részben a technikai-technológiai szempont határozza meg (pl. „mennyire használta ügyesen a művész az air-brush-t?”).

Ez a törekvés, illetve nézői várakozás azonban a láthatót elébe helyezi a láthatatlannak, a megfoghatót a megfoghatatlannak, a megnevezhetőt a megnevezhetetlennek, a fizikait a szelleminek, az iparit a természetinek és így tovább egészen addig, hogy az emberit az isteninek. A realitás, az azonosságig menő hasonlóság keresése Isten-vesztő tendencia, az ábrázolás „élethűségének” érvényességi területe pedig szükségszerűen nem terjedhet ki a láthatatlan, „nem kívül lévő” dolgok világára. A hasonlóság azonban mégsem nélkülözhető, viszont nem is korlátozódik kizárólag a láthatóra, megfoghatóra. A hasonlóság egyszerre szögezi az újat egy már meglévőhöz, és képes elbizonytalanítani, rejtélyessé tenni akár mindkettőt, miközben új jelentéstereket nyit meg.

Forrását tekintve a művészet a hasonlóságból indul. Zolnay Vilmos A művészetek eredete (Pokoljárás) c. művében kimutatja, hogy a legkorábbi ábrázolások is pareidoliából fakadtak: abból a jelenségből, amikor formákba jelentéseket látunk bele; projektív mechanizmus révén jelentést tulajdonítunk valaminek, ami önmagában nem az, aminek látjuk. A gyerekek ebben kiváltképp jók: felhőkben, pacákban konkrét tárgyakat, lényeket fedezni föl. Voltaképpen a Rorschach teszt is ezen az elven alapul. Azért alapulhat ezen az elven, mert a hasonlóság megszólítja a tudattalant. A tudattalannal folytatott párbeszéd ez, mégpedig úgy, hogy minél kevésbé meghatározott egy forma, annál erősebb ez a belső hasonlóság-keresés. A megtalált hasonlóság adja számunkra a dolog jelentését (és a biztonságérzetünket).

Fedor Béla munkái ebben különösen erősek. Nem statikus értelmezést hoznak létre, hanem, ha nézzük képeit, egyfajta kavargást, hullámmozgást érzékelünk: ez a belső keresés jele. Ezért van az, hogy minden néző másképp viszonyul az „ilyen típusú” képekhez (és Fedor Béláéihoz is), hiszen mindenki másféle hasonlósághoz tudja rögzíteni magában a látottat. A képek imaginatív, meditatív áramlatokat indítanak el a lélekben, azokban, akik képesek megnyílni a kontemplatív működésre.

Hasonlóság tehát nem csak a kép és az ábrázolt valóság között lehetséges.

Ezt a vonalat vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről most Fedor Béla munkáiban, aki viszont már a kezdésnél egy lépéssel korábbról indít: eleve nem is törekszik konkrét dolgokat ábrázolni, hanem már az alkotás folyamatában, az alkotói technikában is teret ad a tudattalannak. A formák így születnek meg, mintegy véletlenül (hozzátéve, hogy a véletlen sem esetleges, hanem a tudattalan logikája), és ezekbe Fedor éppúgy belelát aztán felismerhetőnek, azonosíthatónak tűnő alakzatokat, hasonlóságokat, mint bárki más, aki a képeit nézi.

A befogadás során ösztönösen hasonlóságokat keresünk tehát, hogy a látottakat el tudjuk helyezni a magunk befogadói terébe – ez elkerülhetetlen folyamat. Ezért az „eredményért” olykor meg kell küzdeni. Az ilyen munkákra vagyunk hajlamosak szellemi kényelemből nemet mondani, vagy „nehezen befogadható művekről” beszélünk (természetesen a magunk energiagazdálkodását tekintve etalonnak). A legjobb azonban, ha a keresést nem erőltetjük, hanem hagyjuk megtörténni. Ahogy a képek spontán (azaz valójában tudattalan-vezérelte szabályszerűségek szerint) születnek Fedor keze alatt, így a hozzájuk vezető út is a spontaneitásra való ráhangolódás lehet.

A műveknek adott címek sem kulcsok, hanem újabb hasonlóságok. A művészt valamire emlékezteti a kép (vagy, sok esetben, egy szinesztéziásan elkészült munka címét pl. az ihletet adó zenemű adja); de a címben megjelenő megfeleltetés annyira személyes lehet (vagy olyan ismereten alapul), hogy a néző gyakran nem tudja követni – és nem is kell, hiszen a néző a saját maga megértését fogja keresni.

A klasszikus művészet lehetővé teszi, hogy a néző kívül maradjon az alkotáson, az alkotói folyamaton és magán az alkotón is. Műítészként áll ilyenkor a kép előtt, értékel, és – attól függően, talál-e hasonlóságot, s ha igen, milyen mértékben – eldönti, hogy tetszik neki az adott kép vagy sem. Világunk szociális médiája ezt a digitálisan vezérelt műélvezetet terjeszti bináris kódrendszer szerint (a gladiátorviadalok felfelé vagy lefelé fordított hüvelykujjának, az élet és halál fölötti ítélkezés emotikonjának gesztusával). Ez az ítélkező lájk diktatórikus kultúrája: tetszik, nem tetszik, igen-nem. Nulla, egy. Fedor Béla képei előtt azonban egész más történik.

Ha nem található megnyugtató hasonlóság, a néző két dolgot tehet: vagy értelmetlennek minősíti a képet és elutasítja, vagy a nézést szemlélődéssé alakítja, a hasonlóságot pedig nem a cím és a mű és nem is a mű és a külső valóság között keresi; vagyis nem az objektivitásban kutakodik, szemlélődése pedig nem elemző természetű, hanem ráhagyatkozó, és a hasonlóságot – azaz a megérintettséget – nem a tudathoz kapcsolható objektivitásban, racionalitásban, hanem az érzésekben, belső képekben, akár testi érzetekben keresi.

Fedor Béla művei ilyen szemléletet kívánnak. A jelentés nem kívül, nem az objektívban van, hanem a tudattalan rezdüléseiben jön létre. A pareidolikusan felfedezhető hasonlóságok vagy absztrakt formákban, tájakban, arcokban, elnagyolt, szabad gesztus-mozdulatok vezette vonalakkal vélhetőleg ábrázolt alakzatokban vagy – akár alakérzékelés nélkül – a befogadó érzéseiben, adott esetben hangulatában, hangulatváltozásaiban jelennek meg.

Ha tehát Fedor Béla munkáit meg szeretnénk érteni, akkor rá kell hagyatkoznunk arra a belső látásra, amelynek folyamatát az ő általa festett külső kép indítja el bennünk. A képek meditációra, befelé fordulásra, elmélyülésre hívnak. Művészetének megértéséhez az út tehát a szemlélődésben vezet, és bevonódást, valódi rész-vételt hoz létre. Aki időt ad mindennek, lassan már nem „lát”, hanem érez – és ez lesz esztétikai tapasztalatának alapja. Aki akár csak egy pillanatra is megáll a képek előtt, hagyja, hogy a képek hassanak rá, és figyeli, érzékeli, mit váltanak ki belőle, benne, az érzi, hogy ezek a képek – szépek. Minden, ami ezután jön, már csak ráadás.

Az egyik ilyen ráadás lehet a precizitás, ahogy ez Fedor képein megnyilvánul. Művészetében – ha ő maga e téren sokszor elégedetlen is magával – a precizitás alapvetően nem technikai pontosság, hanem a lélekhez mért figyelem. Fedor Béla esetében ez kérlelhetetlen és bizonyos értelemben, legalábbis, ha az alkotás folyamatának tanúi vagyunk nála, öndestruktív működés: a képeket újra és újra átdolgozza, átmázolja, félreteszi, akár el is rontja, ráfest újabb rétegeket. Nekem már régen kész, többszörösen is is, neki még nem. Én az elvesztett képekre gondolok, ő a még meg nem mutatkozó formára. És ezt addig csinálja, amíg azt nem tudja mondani: EZ. MOST.  És akkor látom a képet és tudom, hogy igazat kell adjak neki.

Végül még pár szót magukról a rétegekről. A képek gyakran bizonytalan látványélményt keltenek zsigeri érzetet váltva ki, mintha folyamatosan zúmolva sem tudnánk a tiszta látáshoz szükséges mélységélességet beállítani. A kép ilyenkor zavarba ejtően egyszerű, direkt üzenetként adja tudtunkra, hogy amit keresünk, az a szemnek nem hozzáférhető, csak az érzésben válhat láthatóvá. Ez a „homályos látás” részben valóban a felületi szerkezetből, struktúrából adódik. Ha e felszíneket jobban szemügyre vesszük, egy mindig másképpen megjelenő, Fedorra mégis sajátosan jellemző fodrozódást látunk. A Fedor-fodor hangalaki egyezés nyomán én ezt a „jelenséget” fedrozódásnak hívom. A fókuszkeresés másik oka a ráfestések nyomán a képek előbb említett, tényleges rétegzettségéből adódik, amit a szem talán nem lát, de a tudattalan érzékelhet. A festmények, akárcsak a tudattalan, rétegekben hordozzák a múlt személyes és kollektív tapasztalatait.

Ezek a rétegek átsejlenek a felületen – sokszor épp ezek hozzák létre a fedrozódást –, és a rejtelem izgalmas, borzongató élményével jutalmazzák meg azt, aki hajlandó lelassulni a rohanó világban, és teljes figyelemmel időt szentel a munkáknak. Emellett – és ezt fontos kihangsúlyozni – a képek maguk is képesek arra, hogy valamiképpen utánanyúlva megfogják, megragadják, visszahúzzák és lelassítsák az embert; nem könnyű csak úgy elmenni mellettük.

Végül a megtalált, akár többszörös jelentések is egymásra rétegződnek. E tekintetben a rétegződések rétegződéséről beszélhetünk.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy Fedor Béla munkái archetipikus, időtlen forrásokból merítenek. Olyan, transzcendenciával átitatott alkotások saját maguk holdudvarának spirituális közegében, ahol az idő nem múlik, hanem megszenteli a létezést. Ha egy kis szerencsénk van, belekerülhetünk ebbe a holdudvarba.

Nagyon jó, nagy öröm számomra is, hogy ennyien összejöttünk e nagyszerű kiállítás megnyitójára. Arra kérlek benneteket, hogy most, a „bemelegítő” végén járjatok így szépen lassan körbe, álljatok bele ebbe a holdudvarba minden egyes vagy az általatok kiválasztott képek előtt, és figyeljétek e holdudvaron keresztül a kép holdjának halvány sugárzását, ezt a finom vonzerőt, és érezzétek, érzékeljétek, milyen belső tengereket mozdít meg bennetek, a lelketekben.

---

* E fogalom körülírásával, meghatározásával most nem foglalkozom, de mivel – az egyszerűség kedvéért – többször is használom, annyi magyarázatot mégis fűzök hozzá, hogy egy átlagosnak mondható polgári közízlés szerinti művészetet értek alatta, valami olyat, amit jó nézni, ugyanakkor a gadameri értelemben „nem lök meg”: nem késztet elgondolkodása, nem bizonytalanít el, és különösebb érzéseket, illetve katarzist sem vált ki; olyan mű, amin kívül tudok maradni (és ezt nagyjából el is várom tőle).