Hétköznapok metafizikája

Először is egy rövid válasz, amely azt mondja, tévút a kérdés, mert ez a helyes képlet: ha meghalok, mindezt abbahagyom. 

A másik reakció valójában nem válasz, hanem szemlélődő séta, melyet a kérdés vezet. Vagy mint mikor az ember egy sötét zsákba nyúl, és keze tapintásával igyekszik szétválogatni és azonosítani a benne található dolgokat (izgatottan is meg kicsit attól is tartva, hogy, mondjuk, tüske szúr a körme alá, vagy egérfogó csap a körmére).

E sétáló meditációban (avagy a zsákban tapogatódzva) elsőként azt találom, hogy nem maradna semmi. Hirtelenjében nem is tudnám, mihez kezdjek. A mai életforgatag alapélménye az időhiány. Miközben pörgök, az az érzésem, semmire sem jut időm, de legalább is az, hogy az idő, ami rendelkezésemre áll, kevés. Nincs elég időm. Ez olyan, mintha – miközben élek – folyvást a végemet érezném, és nem venném észre, hogy mindent és gyorsan bele akarok sűríteni a rendelkezésre álló időbe, miközben úgy érzem, hogy szorít az idő. Ez a szorítás szorongásként van jelen az életemben. Nem végzek időben, ez így nem élet stb., és nem veszem észre, hogy ezzel a tevékenység-zsúfolással elterelem a figyelmem arról, ami pedig ezt az egészet fenntartja bennem (miközben élek) – a halálfélelem. Menekülök a halál gondolata elől, miközben a halál már erőt vett rajtam, s félelme határozza meg az életem, amelyet nem is érzek a sajátomnak. Mert hiszen a halálé az már.

Ha hirtelen mindent abbahagynék (és ez nem a halálom, hanem tudatos döntésem következménye lenne), akkor egy szemvillanás alatt tenger sok időm keletkezne – mintha nem lett volna már eddig is pont elég –, amivel vajon mit kezdenék? Ott volnék, hogy fogalmam sem lenne, mit tegyek, hiszen, mindazt, amit eddig csináltam, már nem tenném tovább. Mit kezdenék akkor az időmmel? Sebtében semmit. Egyszercsak mi történne velem?

Igen nyomasztó állandóan időzavarral küzdeni. Ugyanakkor egyszerűen félelmetes arra gondolni, hogy egy adott pillanattól kezdve, hirtelen csak időm van, semmi másom. Az idő élménye is egészen megváltozna. Mi az idő? – tenné fel valamilyen automatizmus bennem a kérdést, ahogy azt sokan és folyamatosan vizsgálják. Ez a kérdés azonban egészen más volna, mint az egyszerű metafizikai érdeklődés vagy kvantum-tudományos kutatás. Mert ez az idővel való, célmeghatározás nélküli, zavartalan szembesülés volna. Egy az egyben, csak ő és én.

Az első kép, ami felötlött bennem, azt hiszem, az volt, hogy fekszem hanyatt, és nem csinálok (persze) semmit – azaz: depressziós vagyok vagy úgy nézek ki. Senki nem érti, mi van (én sem). Aggódás, indulat keletkezik körülöttem.

A következő képzettársítás (az első, rövid válasz ellentettje): meghalnék. És tényleg, bizonyos értelemben: igen. Tehát: nem azért nem csinálok semmit, mert meghaltam, hanem azért halok meg, mert nem csinálok semmit. Itt egyfelől az a feltételezés bukkan elő a mélyből, amelyet a halálfélelem hoz létre; hisz éppen emiatt, a halál megelőzése céljából mozgok megállás nélkül; az a tudat munkál, amely a megállást a halállal azonosítja.

De másképp is meghalhatok. Ha hirtelen semmi tennivalóm nem akad: beleveszek az időbe. Elnyel az idő. Mintha valami cetféle volna az. (De ez a kép is hordoz már valamiféle három nap múlva esedékes kifejletet.)

Végül úgy is lehet, hogy tényleg meghalnék, ha ez a „semmittevés” föladás volna. Ezt a lehetőséget karcolgatjuk, amikor azt mondjuk, nem bírom tovább, elég; amikor megelégeljük a tevést, és az életünket elemésztő tevékenységekkel együtt magát az életet is megelégelnénk és föladnánk nem érzékelve, hogy az életünk idejét kitöltő lázas tevékenység nem az élet maga, hanem éppen az, ami az életet nem engedi kibontakozni bennünk, általunk. Ez az öngyilkosság pillanata: annak érdekében, hogy megszabaduljunk attól, ami az életben rossz (akármit jelentsen is ez), az egészről, magáról az életről mondunk le. Júdás kétségbeesett „kiútja” a tébolyból.

Ha mindent – tényleg mindent – föladnék, mindent abbahagynék, mivel értelmetlennek érzékelem, kilátástalannak, az volna a föladás. Látszólag úgy, mint Thomas Mann törpéje, Friedemann úr, aki szerelmi bánatában, visszautasítottságában, megszégyenítettségében a fövenyen fekve víz alá dugja a fejét, és megfullad anélkül, hogy kiemelné. De ő máshogy van. Neki az élet nem értelmetlen, hanem ellenséges, gyűlöletes. Csak saját kisemmizettségét, értéktelenségét tapasztalja benne. Friedemann úr csupán az öngyilkosság egy különös forgatókönyvét hajtja végre, de akkor is öngyilkosság, amiben nagyon is tevőleges szerepet vállal. Ő nem abbahagyja az élettevékenységeit, hanem felfüggeszti ezeket, létrehozza a saját halálát.

De most nem erről beszélek, hanem arról, hogy vajon mi lenne, ha egyszerűen csak nem folytatnám mindazt, amibe már hosszabb-rövidebb ideje belefogtam, és ez – valami okból – feladás lenne. Mert, végtére is, mi az élet?

Mit viszek magammal? Semmit? Hírnév, anyagiak… semmit. De legyünk érzelmesebbek: családtagok? Szerető és szeretett alakok? Semmit. Úgy, itteni létükben biztosan: senkit és semmit. Most csak eltöltöm itt az időmet, és igyekszem „értelmesen” tenni. De az egész, úgy, ahogy van, értelmetlen. Egyetlen értelme tényleg: csak éppen az, amit csinálok. Ennek megfelelően viszont már a semmittevés is teljességgel értelmes tevékenység. Semmi sem értelmesebb bármi másnál.

Minden értelmességhez, ami azon túl van, ami éppen történik, érdek fűződik. (Lám, a semmittevés már csak egy kis meditációban is hogyan leplezi le és írja át a tevékenységek, működések osztályozását.)

Így egészül most ki a kérdés: Mi lenne, ha abbahagynék mindent, ami manapság kitölti az életemet?

Itt – különös – gyakorlatias válasz kínálkozik (ha ugyan az, s akkor talán önvédelemből?).  Mert, na, ez egy elvonulás. Egy El Camino. Hogy mégis valami. Semmittevés bizonyos keretek között. Keretek között történő összeomlás, ami a keretek révén a teljes szétesésig mégsem jut el, mert a darabok egy térben maradnak, nem szóródnak szét, így – most viszont elvileg – lehetőség nyílik az újbóli fölépülésre. A zarándoklat, az elmélyülés mint a változás inkubátora. Olyan tevékenység, ami semmiben sem az – sem mennyiségében, sem alkotórészeiben, sem összetételében –, amit abbahagytam; amiben a tengernyi idő újra analóg szerkezetbe rendeződik, melynek metrumát a lépéseim, a légekzetem, a nappalok és az éjszakák törvényszerű váltakozása adja. Ez a forma tart meg, miközben minden szétesik.

Ez a forma az a retorta, amelyben a lélek sötét éjszakája, a szétesés, a putrifikáció, a nigredo végbemehet.

Miközben általában vizsgálódom, nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy a felnőttség időszakának vége felé teszem fel a kérdést (remélve, hogy nem csak a magam korosztálya és személye számára jelentésteli módon, és egyes szám első személyem általános alanyként szólíthat meg bárkit, akinek füle van), vajon mi lenne, ha egyszerre abbahagynék mindent, ami eddig a mindent jelentette?

De nem arra vagyok kíváncsi e gondolatkísérletben (hacsak meg nem valósítom), hogy hová juthatok, én mit találhatok ehelyett az eddig érvényes minden helyett. Az én kérdésem most, mikor azt kérdem, mi történne, ha…, valójában ez.

Mi keres meg engem, mi talál, mi az, ami igényt tart rám?

A válasz két irányból jöhet. Kívülről és belülről. Ha kívülről érkezik, elvesztem, nem jutottam tovább, csak körbe-körbe keringtem mint egy utazó a homoksivatag dűnéi között. Az erre a kérdésre adható válasznak belülről – a lélek legmélyéről – kell érkeznie.

Az egész kérdés-sor mögött egy teljes összeomlás víziója lebeg. A leállás mint halál. Majd a halálból való föltámadás. Amikor – a halálban – lefoszlott minden, ami addig meghatározott. A teljes szabadság minden alól, illetve tekintetében. Szükségképpen akkor – ekkor – is van valami. De az az, olyan, mint aminek, amilyennek lennie kell.

Akkor az már nem szabály, amely korlátoz és kormányoz, hanem törvény, amivel egy vagyok. Az már akkor a természeti törvények eredője, ami által vagyok, illetve, ami vagyok.

A törvényekkel való azonosult meghatározottság állapota mint teljes szabadság. Ekkor már nem merül föl a kérdés: ki vagyok, vajon mi történne, ha, mert ekkor már az vagyok, aki vagyok, aki és ami van, kérdőjel nélkül. Akkor már kijelentés vagyok, amelyet nem jelentett ki senki más csak az, aki a törvényeket, önmagát jelentette ki. Akkor már az vagyok, aki van, és aki már csak más számára görbül kérdőjellé a térben és az időben, azok számára, akik még nem indultak el, ki-ki a maga zarándokútjára.

[Ez a „mi lenne, ha…” kísérlet voltaképpen egy teljes leállás – „megsemmisülés” – képe és egy ebből való olyan új életre ébredésé, amelyben már semmi sincs velem, amiről az elalváskor még azt gondolhattam, hihettem, hogy az enyém. Megszabadultam.] 

Aszófő, 2025. április 22. (Húsvét kedd)