Egy éjszaka aztán megérti. Zűrzavaros, kaleidoszkóp-szerűen kavargó emlékcserepek juttatják vissza abba az időbe, amikor még formálisan ministráns, valójában azonban Krisztus volt a húsvéti oltár mellett. Megérti, hogy lelkének egy része nemcsak meghalt vele a kereszten, hanem követte őt a sírba is. És ott is maradt. Krisztus föltámadt, ő nem.

Ezért hangzik fel annyiszor teste templomában, miért hagytál el engem. Ezért nem akar visszamenni az istennek se abba a barlangba, mert az a sír, és nem akarja újra átélni, hogy meghal, de a föltámadás elmarad. Még egy álma is feltűnik igen koránról, amelyben egy föld alatti járatba tessékelik bizonyos állatok, de ő ellenáll, s még két álomban is jönnek érte, és ő nem és nem, nem megy be, lebénul, megnémul, nem tud menekülni, segítségért kiáltani sem, de akkor sem megy be, nem, nem és nem, máig is emlékszik a nagy, lapos, vaskos, karélyozott kőlapra, ami ott állt a földfalnak támasztva, elhengerítve a bejárat elől.

… és feltámadása

Azon az éjszakán, amikor minderről megvilágosodott, egy csodás, leginkább tavaszi völgyben – kissé odébb bővízű forrással – három óriási, frissen bomlott koronájú fát, talán nyárfát lát. Egymás mellett állnak hatalmasan, hátuk mögött a völgy-oldal, a forrás előttük. Törzsüket négy ember sem ölelné körül, kérgük egészséges, mély árkokkal tagolt redőzete csak úgy vonzza a tenyeret, a tapintást. Csak álmélkodik ezen a természeti gazdagságon, szépségen, az életnek ezen a harsány boldogsággal tobzódó képén. Mikor felébred boldogan, s már nyitott szemmel maga elé pislogva is még látja a völgyet, váratlan felbukkan az este emléke, a félig ébren, félig álomban látott elfeketedett csonkok, a földből kimeredő három üszkös cölöpfa látványa egy különös, borúsan sötét domb tetején, s rájön – azzal a nyilvánvalósággal, ahogyan évtizedekig leplezett igazságok tudnak egy szemvillanás alatt előbukkanni olyan természetességgel, hogy az ember nem érti, hogy’ nem látta ő ezt a maga nyilvánvalóságában –, hogy akkor, régen, még gyermekként, kisfiúként egyszerre három halált is halt lelkének egy darabja, mert a latrokkal is meghalt, lehet, egyikőjükkel ott ül az atya jobbján, de korai üdvösség ez, hiszen még nem is élt igazán, s a feltámadás meg, persze, elmaradt. S hirtelen megérti, hogy az a három kormos, rücskös gerenda és ez a három mesés faóriás ugyanaz a létező, s ekkor hangot hall.

„Ne állj meg a Golgota kietlenségében (vagy kietlenségénél?) – érkezz meg a feltámadás temékenységébe (-hez) is!”

Robbanásszerű élmény. Igen, igen, kapkodja a levegőt rajongó eufóriában, sír és nevet egyszerre, mint egy igazi bolond vagy egy csecsemő, igen, ezért volt minden, és nem csak az éli, éli; ezért visszahangzott bennem a főpapok szava is, „másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni”, meg: „ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről” [i]. S én Krisztussal nem szálltam le, s mert én nem tudtam úgy, hogy Isten fia volnék, nem voltam Krisztus, később sem. Meghaltam vele, de nem támadtam föl vele, és föl sem mentem a Mennybe, hanem ittmaradtam a földön, a kereszten, a sírban. A barlang: a sír. Ott nem történik semmi Csak majd egyvalami, Ott kell abból kijönni, ahol bementél Ez a feltámadás!

Ott nincs mit tenni. A feltámadást ki kell várni!

Ma reggelre ez – talán megtörtént!

Még sok minden történik vele, benne. Kavarog a világ, az atomok, molekulák felröppennek, száguldoznak véletlenszerű találkozásokkal-ütközésekkel, s jó időbe telik, míg meglassulnak, szelídülnek, röppályájukon visszaútra fordulnak, s szállingózva megtérve, új struktúrákba rendeződbe meglelik új helyüket a lelkében. Az egész nap aztán ezzel az álmélkodó ébredéssel, öntörvényű rendeződéssel telik, még a következő és a következő is. S mikor már elhiszi, hogy ami történt vele néhány nap leforgása alatt, az igaz, amikor elkönyveli, hogy végre nem újjászületett (és kezdhette az egészet elölről), hanem most végre feltámadt halottaiból, és végre lecsendesedett, akkor visszatért a hétköznapokba, és azt mondta komoly hangon és tiszta szelídséggel:

Feltámadtam, édesanyám. Már nem kell, hogy virrassz mellettem.

---

[i] Mt. 27, 42 és 40