Az idő születése

Látom még, négy nap múlva. Azt álmodom, meg kell ölnöm a nagyanyámat, hogy megegyük, családi vacsorán. Ellenkezik, én mégis szíven szúrom, de nem sikerül. Ekkor következik az apám, nagy, fűrészes, hétélű kés van nála. Nagyanyám jajveszékel, nem akar meghalni, apám azonban kérlelhetetlen. Nem kegyetlen: kérlelhetetlen. Újra szíven szúrja a nagyanyámat, meg is forgatja benne a pengét. Nagyanyám végre meghal. Iszonyatos érzés, mégsem gyilkosság. Nincs titkolózás, mindenki tudja, mi történik. Az egyik szomszéd szobában baráti társaság, csendben kártyáznak.

Nem gyilkosság iszonyata van ebben az álomban, hanem a halálé, a visszafordíthatatlané, a megváltoztathatatlané, hogy meghalt, és hogy nincsen. Az áldozat iszonyata és tiltakozása, hogy el kell menni. A hátramaradottak, a halálig kísérők fájdalma és bűntudata, mintha sajátkezűleg segítenék át a túlvilágra.

Ez nagyanyám halotti tora. Mint az ősidőkben, az álom még megengedi. Édes Nagyanyám. A kedves halott szíve, teste elfogyasztása révén lelke, ereje belénk költözik. Itt vagy velem, Nagyi, itt élsz bennem tovább, helyetted emlékezem.