Köztér

Orpheus Tihanyban - Orpheus at Tihany [Read English version below]

Ki ne ismerné a dalnok Orpheuszt, aki lantja – lírája – hangjaival táncra indította a sziklákat, megállította a folyók vizét, még a vadállatokat is megszelídítette, sőt, zenéjével felülmúlta a Szirének énekét, aminek csábító varázsával szemben önerejéből még maga a hős Odüsszeusz is tehetetlen lett volna, ha hű hajósai árbóchoz nem kötözik (de ez egy másik történet).

Orpheus legnagyobb tette persze mindezt felülmúlja: halált megvető elszánással alászállt ő a Tartaroszba, Hádész birodalmába, hogy halott kedvesét onnan visszahozza.

De azt csak kevesen tudják – mivel igen kevés forrás őrzi e különös fordulat emlékét –, hogy alvilági útján szerelméért, Eurüdikéért egy elágazásnál eltévedt odalent a dalnok. A földmélyi labirintust az ősidőkben búvópatakok és valahavolt tűzhányók magmacsatornái vájták, alakították. Ebben a végtelen útvesztőben Orpheusz maga is érezte, hogy egy ideje nem jó irányba lépdel. (Megbolydult búvárok vannak így néha, hogy összetévesztik fent és lent irányát).

Már jócskán a föld mélységeiben járt, és mégis, most mintha felfelé vinné a lába. Még kitartott egy darabig, hátha csak emberi kétségei zavarják meg tájékozódását, ám egy megrepedt gejzírkúpon át – ahelyett, hogy a Hádész mélyén találta volna magát – hamarosan felszínre bukkant… Tihanyban.

Tihany akkor még a Tündérek szigete volt, s Orpheus úgy találta, megtréfálták az istenek. Vagy éppen csak jót akarnak neki. Mintha így suttognának fülébe.

Jó dalnok, te ne lépkedj sárteli úton a síri sötétbe!

Volt, ami volt, élőnek nincs helye ott, hol a végzet az úr.

Ráérsz még odatérni, ha dér száll énekes ajku fejedre.

Válassz inkább innen a tündér nők szigetéről

Szép lányt, jó feleséget hosszú időre.

Dőre akarnok módján változtatni a sorson ugyan mire vinnéd.

Így csak még mélyebbre taszítná fájó lelked a romlás.

Ím, csupa jó szándékból vittük félre a lépted.

Dús örömökkel várnak e tündér földi ligetben.

Ám hőssé aki válik, ritkán éri a fényes kedvü szerencse.

De megbabonázott szerelmesként Orpheus se látott, se hallott, s az istenek szíves sugallata nála süket fülekre talált. A Tündérek birodalma mégis megigézte. Látta a szigetet körülölelő türkiz tó messzire nyúló ezüsthídját este, s hajnalban ébredvén, visszaútja előtt tekintete aranyhídon futott a távoli partok felé.

A legenda azt tartja, valami emléket kívánt hagyni arra az esetre, hogy – ha úgy akarnák az istenek – legyen itt mihez visszatérnie, talán éppen Eurüdikével!

Ezért – bármennyire is sietett – nekiállt, és mi mást, mint egy lantot készített a szigeten akkoriban még mindenfelé feltalálható ércekből, aranyból és ezüstből, aszerint, ahogyan a tó vize felett ringatózó hidak megihlették.

A legenda arról is beszámol, hogy Orpheus lantjának varázslatos zenéjéhez maga a dalnok is nélkülözhetetlen volt. Mintha a lant lelke alkotója volna, s nélküle nem is volna képes igazán megszólalni.

Így maradt hát Tihanyban hangszere, amelyhez, bármennyire is szeretett volna, Orpheus aztán nem tért vissza soha.

(Pedig, ahogy életének további eseményeit ismerjük, alighanem jobban járt volna, ha marad. Azonban sorsát halandó nem látja előre, ráadásul sokszor nem a valósághoz ragaszkodik, hanem ahhoz, amit elképzel. Orpheus is így volt ezzel, s nem fogadta el az istenek, a szigeti nimfák vonzó javallatát, hanem a távozás mellett döntött.

Élete aztán gyászos fordulatot vett, s aki ismeri történetét, annak mély együttérzés kelhet lelkében.

De, ha – későbbi viselt dolgait is látván – szívünkre tesszük a kezünk, még azt a titkos gondolatot is bevallhatjuk magunknak, hogy Tihany régenvolt s álmélkodó utókori népe jobban járt így, Orpheus nélkül, csak emlékbe hagyott lantjával a Tündérek Szigetén.) 

* * * * *

Orpheus at Tihany

Who doesn’t know the singer Orpheus, whose lyre – his poetry – and his voice set the rocks dancing, stopped the rivers' flow, even tamed the wild beasts, and whose music surpassed the Sirens' song, the seductive magic of which would have made even the hero Odysseus powerless if his loyal sailors hadn’t tied him to the mast (but that’s another story).

Orpheus' greatest deed, of course, surpasses all this: with fearless resolve, he descended into Tartarus, the realm of Hades, to bring his dead beloved back from there.

But what few know – because there are very few sources preserving the memory of this peculiar twist – is that, during his journey to the underworld for his love, Eurydice, the singer got lost at a crossroads down there. The subterranean labyrinth had been carved and shaped in ancient times by hidden streams and once-active volcanic magma channels. In this endless maze, Orpheus himself felt that for some time now, he had been heading in the wrong direction. (Sometimes divers get disoriented like this, mistaking up for down.)

He had journeyed deep into the earth, yet it now seemed as if his feet were taking him upwards. He persisted for a while, hoping that perhaps his human doubts were disrupting his sense of direction, but through a cracked geyser peak – instead of finding himself deep within Hades – he suddenly surfaced… in Tihany.

At that time, Tihany was still the Island of the Fairies, and Orpheus felt that the gods had played a trick on him, or perhaps they just meant well. It was as if they were whispering in his ear:

‘Good singer, do not walk the muddy path into the grim darkness!
What is done is done; the living have no place where fate reigns.
You can still return when frost touches the lips of your singing head.
Instead, choose here, from the island of fairy women,
A beautiful girl, a good wife for a long time.
What would you gain by foolishly trying to change fate?
It would only drag your aching soul deeper into ruin.
Behold, we have gently guided your steps astray.
Here, in the fairy earthly grove, abundant joy awaits you.
But the fortune that smiles on heroes is rarely kind.’

But, bewitched by love, Orpheus saw and heard nothing, and the gods' gentle suggestion found deaf ears. Nevertheless, the realm of the Fairies enchanted him. He saw the turquoise lake surrounding the island and its long silver bridge in the evening, and when he woke at dawn, before retracing his steps, his gaze ran across the golden bridge toward the distant shores.

The legend says that he wished to leave a memento in case – if the gods so wished – there would be something for him to return to, perhaps with Eurydice!

So, despite his haste, he set to work and crafted, what else but a lyre from the metals found across the island at that time, from gold and silver, inspired by the bridges swaying above the lake.

The legend also tells us that the magical music of Orpheus' lyre was incomplete without the singer himself. It was as if the lyre had a soul, and without him, it could not truly play.

Thus, his instrument remained in Tihany, an instrument that Orpheus, despite his love for it, never returned to.

(Yet, as we know the events of his life, he likely would have been better off staying. However, a mortal’s fate is never predictable, and often we don't cling to reality but to what we imagine. Orpheus was no different, and he didn’t accept the gods’ or the island’s nymphs’ alluring advice, but chose to depart instead.

His life then took a tragic turn, and those familiar with his story can feel deep sympathy in their hearts.

But, looking at his later experiences, if we place our hand on our hearts, we might even admit to ourselves that Tihany’s ancient, awestruck descendants were better off without Orpheus, with only the lyre he left behind as a memory on the Island of the Fairies.)