Novellák

Már rájött egy ideje, hogy az élet legalább két síkon zajlik. Olyan, mint a tévében mutatott események. Zajlik valami, ami jól látható és hallható, de van egy hang, amely megjegyzéseket fűz ahhoz, amit látni és hallani. Olykor elmondja, mit és hogyan kell látni és hallani abból, amit az ember kommentár nélkül is lát és hall. Amit a kommentátor javasol, az különböző mértékben, de rendre eltér attól, amit ő lát és hall a szemével és a fülével.

Itt ugyanez. Ez és ez történik, anya erre így és így reagál, ő pedig egy kísérő szöveget futtat magában azzal kapcsolatban, amit lát és hall. Van egy belső közvetítője. A különbség csak az, hogy ez a személyes, belső, titkos közvetítője. Ezeket a belső kommentárokat nem látja és nem hallja senki más, csak ő. Bármekkora is kívül a zenebona.

Ha csak úgy nem dönt, hogy megmutatja, kimondja. Vagy néha – ha kicsit elkalandozik a belső kommentárok világában – akaratán kívül valamit megmutat mégis. Valami, így mondják, kiül az arcára. Vagy a válla rándul.

Ne vágj itt nekem pofákat! Ne rángasd a vállad, mert lekeverek egy pofont!

Most rezzenéstelenül, tisztán hallgatja, mit mond az anyja. Meg lehet süketülni. Pedig nem kiabál az anyja, csak élesen beszél. Vagy lehet, hogy már korábbról tudja, mi következik? Lehet, hogy nem is hallja, már megsüketült, csak hát tud előre mindent? Nem. Mert hallja az apja lépteit, ahogy a háttérből közelít. Odanéz, látja, megjelenik az ajtóban. Anyja egy lépéssel a küszöbön belül, apja ugyanennyivel még kívül, már belát a szoba terébe. De nem mond semmit, csak ott áll és figyel. Csak anyja hangja csattan kisvártatva megint.

Nem hallottad, mit mondtam? Nyilván arra gondol, hogy halkítsa már le ezt a zenebonát. Nézi, látja, hogy anyja ott áll közvetlen a lemezjátszó mellett, ő meg a szoba túlsó falához tolt, fekete íróasztal előtt. De nyilván itt az is lényeges lehet, hogy ő halkítsa le ezt a zenebonát, mert meg lehet süketülni, ne az anyja, aki nem csukott be egy ajtót, följött a lépcsőn, benyitott a szobába, és úgy értékeli, hogy ettől a zenebonától meg lehet süketülni. Az íróasztal lapja fekete. Tele van karistolásokkal, tőrének hegye mély nyomaival, sekélyebb vésetekkel. Ezek a fenyődeszka világos színével írják a fekete felületet. Sok könyv és füzet hever az asztalon, ezek takarják azokat.

Elindul a rádió felé, amelyre a lemezjátszó is rá van kötve. A rádió lapos, az állomáskereső előtti plexilap mögött piros, függőleges rudacska – ez mutatja, milyen hullámhosszon áll a kereső. A lemezjátszóra külön gombbal kell átkapcsolni.

Most csönd van. A zenebonát nem számítva.

Ott áll a csillogó ágyneműtartó komód előtt, amelyen a rádió és a lemezjátszó nyugszik. Kissé az ajtó felé fordulva egyben egészen kicsit anyja felé is fordul. Anyja válla fölött apja árnyékos arcát látja. Tudatosan úgy helyezkedik, hogy anyja lássa, mit csinál. Szeme láttára megcsippenti a hangerőszabályzó gombját, és látványosan, a hangerőskála jó negyedével csuklóból, balra elfordítja a kézfejét. Azt azonban már nem látja az anyja, hogy az ujjbegyei nem is tapadnak a kissé kúpos, fekete, bordázott gombhoz. Hozzá sem érnek. Egy fél decibellel sem halkítja a zenét. Így jó? – kérdi anyjára nézve. Anyja szigorúan bólint. Így már viselhetőbb, mondja.

Hibát követ el. Vagy talán nem is. Nem tudja megállni, hogy elmondja, nem is halkított. Apja mostanáig a jelenet hallgatag tanúja. Eddig egy szót sem szólt, most azonban meglepő gyorsasággal közbeavatkozik, és nekiesik. Mit képzel. Ne szemtelenkedjen. Hogy beszél az anyjával. Kvod licet jóvi, non licet bóvi. Feszes, fojtott, de azért emelt, félelmetes hang. Ökör vagyok, gondolja. Nem szól. Csak áll kifejezéstelen arccal. Le vagytok szarva.

Csak később. Sokkal, évekkel később esik le neki, hogy gyors közbeavatkozásával apja akkor megvédte őt. Megmentett, mondja benne a kommentátor.